Bátky Zsigmond 1924-ben bocsátotta útjára a Magyar Népművészet c. kiadványsorozat első darabját, a rábaközi hímzéseket bemutató kötetet, amelyet Györffy István szilágysági hímzésekkel foglalkozó munkája követett még ugyanebben az évben. Azóta – kisebb nagyobb megszakításokkal – folytatódott a sorozat. Román János: Sárospataki kerámia című kötetének 1955-ös megjelenése után egy híján negyvenévnyi hosszú szünet következett, míg 1994-ben Selmeczi Kovács Attila, a Néprajzi Múzeum akkori főigazgató helyettese újra feltámasztotta a sorozatot. Az újraindító XXII. kötet (Kocsis Aranka: Zoboralji hímzések) egy szlovákiai magyar tájegység, a Zoboralja népművészetéből tár elénk egy szeletet. Az idén megjelent kötet, melynek szerzője maga a sorozatszerkesztő, immár a XXVI. a sorban. Nemzeti jelképek című munkájában a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található különféle műtárgyakon (mángorlók, szaruedények, bútorok, kerámiatárgyak, mézeskalács mintafák, tükrösök, pásztorbotok stb.) megjelenő nemzeti jelképeket mutatja be. 
 „A nemzeti jelképekkel a legkülönfélébb anyagú, technikájú és használatú tárgyak rendelkeznek az ünnepi szférától a mindennapi munkaeszközökig. A rendkívül heterogén és nagyszámú tárgyi anyag reprezentáns darabjait az egyes motívumok szerint kísérlem meg számba venni“ – írja a szerző bevezetőjében. 
 A nemzeti jelképeket 7 csoportra osztja (1. országcímer, 2. magyar korona, 3. nemzeti szín és zászló, 4. hu-szár, 5. betyár, 6. hazafias feliratok, 7. nemzeti hősök), s külön-külön fejezetekben tárgyalja. 
 A sort az országcímerrel nyitja, mivel ez a leggyakoribb motívum, és számtalan tárgytípuson megtalálható. A múzeumi gyűjteményekben fellelhető legkorábbi ilyen ábrázolások a céhemlékeken láthatóak. Ilyen például a kötetben is szereplő  rozsnyói csizmadiacéh 1705-ből származó támlás padján lévő címerkép, amelyet a Rákóczi-szabadságharc „Pro libertate“ feliratú rézpénzen ábrázolt koronás országcímerről másolt le az asztalos-mester. A koronás, vagy korona nélküli országcímert  díszítőmotívumként már a XVII. században is alkalmazták,  a XVIII. században megjelenő kalendáriumok és folyóiratok címlapjain pedig szintén népszerűsítették. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása után a Bach-korszakban e nemzeti jelképnek díszítőmotívumként való használatát akár a nemzeti ellenállás egyik formájának is tekinthetjük. Az országcímer ábrázolások az 1870-es évektől az első világháború végéig voltak a legkedveltebbek. 
 A szerző a jelképek bemutatását a magyar koronával folytatja. Ennek számos eltérő változata szerepel a tárgyakon, mindig a megdőlt kereszt teszi azonosíthatóvá, ennek alapján tudjuk, hogy a magyar koronáról van szó. Ritkán ábrázolják egyébként egyedül, általában az 
országcímer alkotóelemként szerepel. A legkorábbi ábrázolása a zalabéri takácscéh 1770-ben készült boroskan-csóján látható. 
 A magyar trikolór általános használata az 1847. évi országgyűlési választásokat követően figyelhető meg, azonban ezt megelőzően is találkozunk vele. A legkorábbi adatok 1801-ből származnak, amikor is Nógrád megye zászlaját József nádor hitvese nemzeti színű szalaggal díszítette fel. A nemzeti szín korábban „a régi fehér zászlókat szegélyező piros-zöld lángnyelvet, háromszögű szegélyezést jelentette”. Így jelenik meg a nemzeti szín pl. egy 1860-ból származó gyöngyösi boroskancsón. 
 A népművészetben különösen kedvelt volt a huszár-ábrázolás. Bár más európai népek parasztművészetében is elterjedt ez a motívum, azonban másutt – a magyarral ellentétben –  nem számít nemzeti jelképnek. A magyarságnál a huszárok alakja az egykori őshazába érkezett lovas ősök és a szabadsághősök alakjához kötődik. Legkorábbi ábrázolásai a múzeumi tárgyakon az 1820-as évekből származnak, ilyen pl. az Erdélyben készült,  felsőbányai ólommázas festett tányér, vagy pedig egy 1828-as évszámot viselő falitéka. A huszár alakja gyakran megjelent a vásári portékákon, többek közt a mézeska-lácsokon is. Egy ilyen 1842-ből, Selmecbányáról származó mézeskalács mintafát többek közt a kötetben is láthatunk, de a (főleg nógrádi) faragott bútorok támfáin is, és szinte minden tárgytípuson megörökítették alakját. 
 A XIX. századtól a lovasbetyárokhoz a nép körében hasonló képzetek kapcsolódtak, mint a magyar nemzeti hősökéhez. A közkedvelt betyár alakjával elsősorban a pásztorfaragásokon találkozhatunk, de gyakoriak a mángorlókon és mézeskalács mintafákon is.
 A hazafias feliratok a főleg a kerámiadényeken fordulnak elő, más jellegű tárgyakon (pl. céhládákon, pásztorfaragásokon stb.) az országcímer-ábrázolásokhoz kap-csolódnak. Maksa Mihály hódmezővásárhelyi tálasmester nagyon kedvelte a különféle hazafias rigmusokat, különösen a Nemzeti dal első versszakát idézte előszeretettel, amelyet gyakran saját versével egészített ki:

 A hazafias feliratokhoz sorolja a szerző az 1848-as évszámot, amelyet a készítőik általában mindig feltűnően kiemelték a különféle tárgyakon.
 A nemzeti hősök és történelmi személyiségek közül Szent István király, valamint Kossuth Lajos alakja dominál. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében az 1760-as 
évekből származó ábrázolás, mégpedig egy barokk faragott keretbe illesztett miniatűr festmény a legkorábbi. Ezen Szent István és Szűz Mária látható. A Xantus János által gyűjtött ún. „Kossuth-tál“ tudománytörténeti nevezetességnek számít, a Kossuth-kultusz legkorábbi népi megnyilvánulása. A következő felirat olvasható rajta: „a haza bel hon fia Kosut Lajos éjen“. Az 1948-as forradalom alakjai (pl. Petőfi, Klapka) szintén közkedveltek voltak a népművészeti tárgyakon, de Széchenyi István alakját is gyakran megörökítették. 
 A Néprajzi Múzeumban néhány éve folyó kutatómunka még nem zárult le, tovább folytatódik. „Ezeknek a népművészeti tárgyaknak további vizsgálata és rendszerezése hozzájárulhat az 1848-as áprilisi törvények nyomán megindult paraszti polgárosodás folyamatának jobb megismeréséhez, és a jelenkori »magyarságszimbólumok« egyes előzményeinek megvilágításához“ – írja a szerző az összegzésben.
 A kötetben a fényképek dominálnak. E gazdag dokumentáció segítségével (30 fekete-fehér és 75 színes fotó) jó betekintést nyerhetünk a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményébe, szemügyre vehetjük az ott található, a kötet tárgyához kapcsolódó népművészeti tárgyak legszebb darabjait. A kötetet angol, valamint német nyelvű összefoglalás zárja.

L. Juhász Ilona
 
 

      Ipolyság a történelem viharaiban mint véghely és határmenti város sokat szenvedett. A gyakori határmódosítások, a területi átrendezések igencsak rányomták bélyegüket az itt élő embe-rekre, az intézményekre, köztük az egykori megyei székhely iskoláira is. Nem volt kivétel ez alól a mezőgazdasági iskola sem. Az utóbbi történetét nemrégiben Danis Ferenc mérnök-tanár, helytörténeti kutató dolgozta fel, aki egy személyben hosszú időn át igazgatója is volt a szaktanintézetnek. 
 Az ipolysági mezőgazdasági iskolák története című könyvének bevezetőjében a szerző a vidék mezőgazdaságának történeti alakulását tekinti át. Megemlíti, hogy hazai viszonyok közt az alsófokú mezőgazdasági oktatás gerincét az a mintegy hatvan téli iskola adta meg, melyek egyike volt az ipolysági téli gazdaképző iskola is. S büszkén mondhatjuk, hogy a Felvidéken ez volt az első olyan hely, ahol új, modern épületet is kapott az iskola.
 A minisztérium 1940 őszén hagyta jóvá az új oktatási intézmény megnyitását Ipolyságon. 1941-ben bízták meg Jakab Rezsőt a kétéves regionális mezőgazdasági iskola vezetésével, melyben a tanítás az 1938. évi XIII. törvény értelmében folyt. A tanítást az egykori városháza, a volt kaszinó ( ma egyházi iskola) épületében kezdték. 1942-43-ban már kihelyezett osztályokat is nyitottak a vidék falvaiban, ahol “ezüstkalászos” gazdákat képeztek. 1941-ben megkezdték az új iskola építését, amely 1944-re lett kész. A sors fintora, hogy a szép, modern épületbe a há-ború alatt nem a diákok költöztek be, hanem a város és a környék zsidó családait hurcolták ide, akikre aztán a munkatáborok vártak. Az ún. felszabadulás meg katonákat költöztetett az épületbe, s lett belőle csehszlovák ka-szárnya. 1950-ben ugyan megindult a Gazdaképző Iskola, ám csak szlovák nyelven folyt az oktatás abban az épületben, amit egykor a Magyar Állam emelt. A Középszlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság aztán 1956. szeptember 1-től engedélyezte ugyanitt a Magyar Tannyelvű Mezőgazdasági Műszaki Iskola állattenyésztési-növénytermesztési szakát. Történelmünk nemzetiség-ellenes viharai a hetvenes évekre aztán ezt az iskolatípust is szétverték, létrehozva az immár szlovák és magyar tanítási nyelvű Szakmunkásképző Intézetet. 
 Danis Ferenc jól érzékelteti könyvében a fent említett sorsfordulókat, azokat a viharokat, amelyek emberek – pedagógusok és diákok – életét keserítették meg, melyek a magyar nyelvű mezőgazdasági szakoktatás színvonalán ejtettek csorbát. A harcot azonban a maguk módján csak megvívták az itteni magyarok. Többszáz diák tanulhatott anyanyelvén, szerzett érettségi bizonyítványt, s olyan 
szakismeretet, mely képessé tette őket arra, hogy a vidék mezőgazdaságának élenjáró szakembereivé váljanak. 
 Ez az iskola sok mindennel dicskedhet még. Például azzal, hogy Szlovákiában talán egyedüliként értékes iskolamúzeumot hozott létre, mellyel egyben a Honti Múzeum gyűjteményét is megalapozták, újraindulását is elősegítették. A megye északi városában, Selmecbányán színvonalas oktatási központot alakítottak ki. Évente megrendezik a vidék gazdálkodóinak mezőgazdasági kiállítását is. 
 A könyv dokumentumértékét növeli a gazdag Mellékletek rovat. A szerző itt nem csak a diákok és pedagógusok névsorát közli, hanem felbecsülhetetlen értékű fotóanyagot is közöl. A több mint 100 kép a múltat és a jelent egyaránt illusztrálja. Danis Ferenc iskolatörténetével gazdagabb lett mind a város helytörténete, mind pedig a szlovákiai magyar iskolaügy képe.

Csáky Károly 
 
 

       Tőzsér Árpád Finnegan halála című verseskötete olyan nyelven szólítja meg olvasóját, amelyhez a klasszikus pozíció képzete társul. Azaz olyan, önmaga esetleges kilengéseit kordában tartó nyelv mutatja meg magát a kötet verseiben, amely számára az esztétikai jelentés a történeti tudás és az etikai szerep értelmességébe vetett hit felől válik lehetségessé.
 Ha a Finnegan halála szövegeit olvassuk, rögtön szemünkbe tűnik az érzékeny, kiművelt versnyelv, a nyelvnek tökéletesen birtokában levő költő, illetve az a lírai alany, akinek érvényes verziója van a korról, amelyben szöveggé válik. A szövegek tudatossága, a lírai alany reflexióinak ereje lenyűgöző: a magával ragadó tudatosság magától értetődően foglalja el a már említett „klasszikus“ pozíciót. A szikár versnyelv arányos, gondosan, sőt néha aggályos gondoskodással berendezett szövegtereiből arra következtethetünk: olyan költő verseit olvassuk, aki mindent tud a versről, a költészet erejéről és hatalmáról, a kanonizáció lehetőségeiről és lehetséges útjairól, egy-szóval a költői mesterség olyan magaslataira jutott, ahonnét igen távoli szövegtájakra esik kilátás. Kijelenthető: a Finnegan halála című kötetben a klasszikus pozíció el-foglalása történik meg.
 A klasszikus pozícióba szánt szöveg olvasásakor az vetődik fel első kérdésként, hogy vajon milyen poétikai és történeti kódok adnak lehetőséget erre a pozícióra. Vagyis az olvasás, pontosabban az egymás ellen feszülő olvasások során (amelynek minden szöveg ki van téve, még a klasszikus is) hogyan jön létre és áll elénk az önmagát klasszikus pozícióban találó szöveg, pontosabban: hogyan olvassuk klasszikussá azt. Már a kötet címe is arra utal, hogy a benne elhelyezett szövegek nem olvashatók “önmagukban”. Kizárólag más szövegek interpretációs terében végezhető el olvasásuk, méghozzá bonyolult szövegközi utalásrendszer birtokában. Így aztán a kötetcím (amely a könyv utolsó versének címe is) Joyce regényére, a Finnegans Wake-re utal, illetve annak címadó szereplőjére, a régi dublini kuplé részeges építőmesterére, “aki leesett az állványról, meghalt, amikor azonban a komák összevesztek a halottvirrasztás alatt, és whyskis poharakat hajigáltak egymáshoz, s egy csepp a halott arcára cseppent, Finnegan felült a ravatalon”. Könnyű érvelni amellett, éppen a Tőzsér-szövegek utalásai okán, hogy a Finnegan halála című kötet valójában a nevek mentén olvasható egybe. A szövegekben felbukkanó és elbújó nevek azt a célt szolgálják, hogy mintegy magukévá tegyék a (szöveg)korpusz egészét, újraértelmezzék az irodalmiság lényegi funkciót. Így aztán a nevek segítségével villan az olvasó elé az ókori görögség irodalma és filozófiája – Euphorbosz és Dionüszosz az Euphorbosz monológjában, a Herkules-oszlopok előtt
veszteglő Pindarosz a Kettős ballada című opuszban, Odüsszeusz a Vértelen áldozatban, a római kultúra és civilizáció – Cinna, Plautus, Augustus, Brutus stb. Euphorbosz monológjában, Cassius és Caesar a Vezér-monológokban, Vénusz a Finnegan halálában vagy a zsidó és keresztény egyházi hagyomány – a Gólem és Magóg a Levél Magyarországra című Petőfi-versből, Sebastianus az azonos című versből, Szent Patrick és Tar Lőrinc, Faust és Belzebub az Utószó pokoljárásokhoz, Jákob és Lea a Leviticus, Mária és Krisztus a Finnegan halála című opuszból. A reneszánszon (Marie Medici, Michelangelo, Zuboly epelógusa), a barokkon (Corneille, II. Fülöp, Greco) és a 19. század művészeti és irodalmi hagyományain (Petőfi ismeretlen verse, Paul Gauguin, Verlaine, Stendhal, Vörösmarty) át a 20. század neveken át történő textuális elsajátításáig jönnek szembe az olvasás során a nevek.
 Természetesen nem az időbeli linearitás rendjét tartva, hanem egymásba szálazódva, egymást felülírva jelennek meg a kötet nevei, egy szövegen belül a legtágabb horizontokat felvillantva. Persze könnyen bele lehet kötni ebbe az eljárásba: nem a leginkább direkt intertextuális lehetőség-e a nevek által játékba hozott szövegközöttiség? Hiszen az ilyen megoldás autoritásokkal végzett (fel)stilizálásnak is felfogható. Vagyis a nevek, e szerint a logika szerint, afféle varázsszavakként működnek: céljuk nem annyira egy organikus szövegegész játék-ba hozása, mint inkább a név által jelölt autoritás szövegbe építése, önmagává tétele. Főleg a 20. századi filozófiából és irodalomból szövegbe épített nevek esetében érheti ilyen vád a szöveget, szövegalkotót. Varga Lajos Márton, Hrabal, Vítězslav Nezval, W(eöres) S(ándor), Ady, Babits, Kosztolányi, Olasz Sándor, Max Weber, J(ames) J(oyce), T(óth/őzsér) Á(rpád), Tóth Árpád, Ted Hughes, Virilio, Bertók László, Szabó Lőrinc, Camus, Gottfried Benn, Fernando Pessoa, Baudrillard stb. neve a beavatottság pozíciójába emeli a szövegek szerzőjét, a szöveget pedig egyfajta hermetikusan elzárt terráriummá, az irodalmiság mesterséges tenyészetévé alakít(hat) ják.
 Másfelől azonban a sajáttá tett idő bejárásának egyik hatékony módszerét is tisztelhetjük ebben az eljárásban, amelyhez hasonlót Ezra Pound Cantos-jában is találhatunk. Az időt nevek által állítja elénk a kötet, pontosabban a nevek által történetté tett időt kavarja össze, s gyúr belőle „saját“ szöveget. Az idézőjel Tőzsér verseskötetének kapcsán kétszeresen is jogosult. Egyrészt azért, mert a már említett nevek által mozgásba hozott eszmék, korok, szellemiségek adják a kötet verseinek egyik jól elkölöníthető témáját: tehát a saját a másikon keresztül nyilatkozik meg. Másrészt pedig azért, mert szinte alig van a kötetnek olyan verse, amely ne szerepjáték lenne. 
A kötetnyitó Sebastianus című opusz például olvasható Sebastianus egyes szám második személyben, szabad, függő vagy átélt beszéd formájában önmagához intézett monológjaként is, meg a lírai alany Sebastianushoz intézett szövegeként is. A lírai alany folyamatosan megneveződik, névvel ellátott egyéniséget kap más szövegekben is. Az Euphorbosz monológja című versben a lírai alany Euphorbosz, a Zuboly epelógusában Zuboly, a Capricciót „talán a kezdő Hrabal írta“ (17.), a V. N. mester testamentumának lírai alanya Vitězslav Nezval, a Levél Magyar-országra című vers fölé Petőfi Sándor neve van írva, a Vértelen áldozatban W. S. hódol Ady, Babits és Kosztolányi előtt, az Utószó pokoljárásokhoz lírai alanya jól azonosíthatóan Forbáth Imre (bár ez a név
nincs leírva a versben), a J. J. Triesztjében szignói pedig vélhetően James Joyce-t takarják. Az Ernő a Luxemburg-kert pónilován lírai alanya megint csak azonosítható, Szép Ernőben, a Leviticusban a „fiktív“ Leviticus, a The Love Song of Bill Prufrock lírai alanya is már a címben megnevezett Bill Prufrock, a Vezér-monológoké a fiktív Vezér, a Nem lesz új csontvetemény Tamayo látomásainak folytatásaként szerepel, az Ezredvégi sorok a könyvről Vörösmarty-motívumai pedig egyértelművé teszik a szerep személyének kilétét. Az,  hogy Finnegan halála verseinek lirai alanya nagyon gyakran, sőt szinte mindig névvel van ellátva, a mozgás képzetét írja bele nemcsak a kötetkompozícióba, de magukba a szövegekbe is.
 A folytonos mozgás, úton levés azonban nemcsak a nevek felől érhető tetten: a szövegbe írt térelemek is biztosítékaivá válnak a szöveg mobilitásának. A zárt terek (Sebastianus börtöne, Euphorbosz borpincéje, a Leviticus kórterme) az idő távolsága által mozdulnak ki a jelen tengelyéből, míg a szövegek más helyvonatkozásai önnön nevük által, pontosabban a névbe írt idegen kontextus által válnak a mozgás letéteményeseivé. Vagyis nemcsak az idő, hanem a tér is roppant távolságokat ír a szövegbe: České Budějovice, a Sněžka és a Říp hegyek, Rosszija, Ázsia, Krímország és Amúria, Prága és a La Manche, Albion és Szent Patrick barlangja, Bécs és a Pankrác, Trieszt és a Triijlav hegy, a Luxemburg-kert, Seattle, Hága, Toledo vezetik az olvasást ezekre a területekre. A szöveg elemei – a különféle osztályokba tartozó tulajdonnevek és az intertextuális jelölők –, a távlat, a távolság megteremtésével hozzák létre azt a térséget, amely a klasszikus pozíció megteremtésének egyik fontos követelményévé válik Tőzsér legújabb kötetében. A szövegek egyik meghatározó tétjévé ugyanis a tágasság válik: vagyis annak e területnek a nagysága, kiterjedtsége, amely fölött a szöveg kinyilváníthatja hatalmát. Az így létrejött erőtér eredőjében pedig a név áll, a szerző neve.
 Végül klasszikus pozícióba kerül a kötet a nyelv által is, amely jelentéseit hordozza, pontosabban amely lehetőséget ad az olvasónak a jelentésképzésre. A nyelv, amely elválaszthatatlan a jelentéstől, az eddig elmondottak fényében áll elénk: Tőzsér olyan nyelvet működtet, szólaltat meg, amely sokrétűségében és eklekticizmusában is racionális: hiszen képesnek kell lennie ennek a nyelvnek azoknak a bölcseleti problémáknak a közvetítéséhez, amelyekkel rninduntalan szembenéz. A kötet olvasása közben ezzel a századok bölcseleti irodalmában és a 20. századi modernizmus által szinte tökéletesre csiszolt nyelvvel találkozunk. Olyan nyelvvel, amelynek nincsenek nagy kilengései, de amely pontosan és megbízhatóan ad lehetőséget nagy témák megverseléséhez. Azaz a Finnegan halála megint csak azt tudatosítja olvasójában, hogy Tőzsér Árpád valóban érvényes, megkerülhetetlennek látszó költészetet művel már több évtizede. Legújabb kötete pedig annak bizonysága, hogy e költészet hatóköre nem hogy szűkülne, hanem egyre tágul.

Németh Zoltán
 
 

 Grendel Lajos legújabb regénye valahol az Ipolyság - Nagykürtös között elterülő fiktív kisvárosban, New Hontban játszódik. Égi patrónusa e tájnak Mikszáth Kálmán, Szklabonya szülötte, a vidékiségnek ez a nagy poétája. De van egy másik New Hont is, talán még valóságosabb, mint az a fiktív. Ez a New Hont, ez a misztikus, elvarázsolt hely mindnyájunkban ott van, a tudat mélyére, a szív csücskébe száműzve húzódik meg csöndesen, csak akkor döbbenünk rá létezésére, ha néhanapján felsóhajtunk, ilyenkor egy alapos szúrást érzünk a tüdőlebenyek között, valahol a tizedik borda tájékán, halántékunkhoz kapunk és felszisszenünk: igen, ez NEW HONT. Igen, New Hont ez, ami körülvesz bennünket, ez a félresikerült világ itt, amelyben élünk, ezek a „kisszerű acsarkodások, nagy nekibuzdulások, beteljesületlen ábrándok“, ezek a nagy hallgatások, az elhallgatott sérelmek, a kicsinyes bosszúk, igen, ez mind: New Hont. Nem kell kilépnünk sem a házunk kapuján, szívünkbe, májunkba, húsunkba, gondolatainkba ette magát ez a képtelen lét itt, Európának ebben az elfeledett régiójában. Grendel Lajos legújabb regényében nagyszerűen rátapintott annak a heroikus vidékiségnek a lényegére, amelyben generációk foglaltak maguknak hazát. Ezt a hazát egyes gondolkodók sajátos kelet-közép-európai szellemiséggé próbálták magasztosítani, mint Tőzsér Árpád, aki a nyolcvanas években Mittel Ármin 
alakját teremtette meg. Grendel Lajos tanulmányaiban szintén a kelet-közép-európai léttel, pontosabban annak abszurditásaival foglalkozik: hazánkkal, Abszurdisztán-nal. Legújabb regénye nem véletlenül implikálja a referenciális, alóságvonatkozású értelmezések lehetőségét. Grendel szándékosan is realista, vagy más szóhasználattal neorealista, minimalista eszközökkel véli ábrázolhatónak tárgyát. Azaz nem érdeklik a posztmodernnek állított stílusjátékok, a rejtett intertextuális utalások tömkelege, a zsúfolt, barokkos mondatok és a bonyolult gondolati játék helyébe a konkrét létprobléma, az életszerű történet lép, ahogy Raymond Carver mondja: „no tricks“, semmi trükk. A Nálunk, New Hontban olvasása nem kíván túlzott erőfeszítést, hiszen a szöveg már tudatában van annak, hogy a „nagy történetek“ kora lejárt, azaz az irodalmi művek értelmezése nem a szövegtől függ, hanem mindig az értelmezőtől, az olvasótól. Vagyis mi olvasunk „fontossá“, „naggyá“ bizonyos verseket, regényeket, ahogyan mi, olvasók olvasunk „jelentéktelenné“ is másokat.
 Grendel Lajos legújabb regénye látszólag jelentéktelen, érdektelen történeteket mesél el, az író a kedélyes anekdotázás álarca mögé bújva mesél: de meséje mögül egymás után sorjáznak elő azok a történetek, amelyek véres, az emberi tartást megnyomorító, gerinchajlító korokról mesélnek. Grendel – és erre a regényből nagyon egyértelműen következtethetünk – a szlovákiai magyarság II. világháború utáni történelmével mutat rá a kelet-közép-európai létbe vetett emberek megpróbáltatásaira. A groteszk szenvedéstörténet három állomása 1945/46
– 1968 – 1997.
 Grendel regényének egyik központi figurája Kálmán bácsi, New Hont mindentudó polgára, az egyik legszimpatikusabb szereplő. Talán nem tévedünk nagyot, ha 
alakjában New Hont már említett „égi patrónusára“, Mikszáth Kálmánra találunk. És talán azzal sem visszük túlzottan tévutakra, ha Mikszáth Kálmánt e regény legfontosabb alakjának tekintjük. Hiszen nemcsak Kálmán bácsi alakjában nézhetünk vele szembe, hanem McLaci vendéglőjének faláról is ő néz ránk. Gunyoros, ironikus, egyúttal bölcs is, rezignált mosolya végigkíséri a regény lapjait elejétől a végéig. A New Hont-regényt éppen ezért a 19. századi anekdotikus magyar regény egyik újraírásának is tarthatjuk.
 Úgy tűnik, Grendel Lajos a 90-es évek végén szakított azzal a hanggal, amellyel a 80-as években a magyar irodalom élvonalában jelölte ki helyét. A Tömegsírral (1999) kezdődően egy új Grendel-stílus jelentette be önmagát. A regény legerősebb része számomra az a párbeszéd, amely a második fejezetben zajlik Kálmán bácsi és Pisti főhadnagy között. A drámai feszültség, a tudásszintek folytonos átrendeződése és bizonytalanságban tartása arról győzhet meg bennünket, hogy rendel Lajos ezen az új nyelven is képes magas szintű esztétikai élményt nyújtani.

Németh Zoltán
 
 

      Mint a szerzők a bevezetőben írják, bányászmondák helyett helyesebb bányászepikáról vagy bányásznarratívumokról beszélni, mert a szóban forgó prózai alkotások műfajilag nagyon vegyes képet mutatnak. A bányászok körében gyűjtött történeteket sok esetben nehéz a klasszikus műfaji csoportok szerint elrendezni. Ám végül mégis a klaszszikusnak tekinthető rendszerezést alkalmazták, az összegyűjtött anyagot három nagy csoportba sorolták: eredetmagyarázó mondák, történeti mondák és hiedelemmondák.
 A bányászmondákon belül tipikus eredetmagyarázó mondáknak számítanak azok a történetek, melyekben Krisztus urunk és Szent Péter a földön járva találkoznak a bányászokkal, de azok megverik Szent Pétert, ezért Krisztus büntetésből görcsöt, vagyis Péter-szöget teremt a fába, ezzel nehezíti a bányászok munkáját.
 A történeti mondák egy feltételezetten megtörtént eseményt írnak körül. Jellemző rájuk egyfajta sajátos időkezelés, vagyis az eseményeket harcokhoz, háborúkhoz, vagy híres emberekhez kötik. További jellegzetesség, hogy legtöbbször ember vagy természet alkotta tárgyakhoz köthetők (pl. barlang, szikla, alagút, építmény, bánya stb.). A bányászmondák gazdag csoportját alkotják azok a történetek, amelyek egy ásványkincslelőhely felfedezését, egy bánya alapítását mondják el. A történeti mondák harmadik műfaji sajátossága a tipizálás, vagyis az a sajátosság, hogy a történeti monda hőseinek jellemrajza az árnyaltság helyett szélsőséges, vagy csupa pozitív, vagy csupa negatív tulajdonságokkal jellemezhető.
 A hiedelemmondák a bányászok sajátos hiedelemvilágáról tanúskodnak. A bányászok a földfelszíntől mélyen, a föld gyomrában, a természetes fénytől teljesen elzártan végzik munkájukat. Ez a tény már önmagában is misztikus és sok emberben félelmet ébreszthet, segíti a hiedelemmondák születését. A hiedelemmondák egy része a bizony nem ritkán előforduló szerencsétlenségekkel, bányabeomlásokkal, vízbetörésekkel áll összefüggésben. A közeledő szerencsétlenségekre különféle előjelek figyelmeztették azokat, akik tudtak belőle olvasni. Ilyenek voltak például a különös hangok, az emberi jelenlét nélkül, váratlanul felbukkanó fény vagy árnyék, valamint a nyomott levegő. A bányászok szerint a patkányok és az egerek a legjobb vészjelzők, akik időben megérzik a közeledő bajt és menekülésükkel figyelmeztetik a bányászokat. Általánosan ismert hiedelem, hogy a bányában szeren-csétlenség következtében elhunytak szellemei kísértenek, visszajárnak egykori munkájuk helyszínére. De nemcsak szellemek, egyéb természetfeletti lények – lidérc, bánya-szellem, bányatörpe, bányarém, kisember, manó, permonyik, töndér stb. – is gyakori szereplői a bányász hiedelemmondáknak. Ezek olykor segítő, máskor ártó szándékúak.
 A szerzőpáros a magyarországi bányászmondák rendszerezésével foglalkozó bevezető tanulmány után a fent ismertetett tematikai besorolás alapján válogatást nyújt a magyarországi bányászmondákból. Szám szerint 4 eredetmagyarázó, 42 történeti és 107 hiedelemmonda olvasható. Minden történet után szerepel a település neve, vagyis a gyűjtés helye, és természetesen a forrást is megjelölik a szerzők. A könyv szerzői nemcsak a mai magyarországi bányavidékek hagyományvilágából merítettek, hanem az egykori történeti Magyarországot, az 1920 előtti határokat figyelembe véve dolgoztak, így számos szlovákiai és erdélyi település neve is olvasható a szövegben. A munkát gazdag jegyzetapparátus és bőséges irodalomjegyzék, valamint rövid német és angol nyelvű összefoglaló zárja. Hiánypótló ez a kiadvány, s a szakemberek, folkloristák mellett a nagyközönség figyelmére is számot tarthat.

Bodnár Mónika
 
 

 Az idén jelent meg ez a rendkívül tetszetős kivitelezésű, kemény kötésben, műnyomó papírra nyomott, színes fotókkal teli könyvecske, melynek nem elhanyagolható érdeme, hogy a magyar mellett öt másik nyelven (köztük szlovákul) is olvasható.
     Az olvasó megismerkedhet belőle Pásztó történetével, műemlékeivel és a műemléki övezet egyéb látnivalóival (Szent Lőrinc plébániatemplom, hatszögletű kápolna, barokk plébánia épület, Zsigmond szobor, Rajeczky Benjámin emlékkő, oskolamester háza, üveghuta, kovács-műhely, a bencés-ciszterci apátság maradványaiból kialakított romkert), valamint a település múzeumával, annak kiállításaival.
 A Pásztói Múzeum a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeummal, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeummal és a balassagyarmati Palóc Múzeummal közösen alkotja a Nógrád Megyei Múzeumot, amely megyei fenntartásban működik. A Pásztói Múzeum a város központjában, az egykori kolostor épületében kapott helyet. A rendszerváltás után a magyar Ciszterci Rend Zirci kongregációja visszaigényelte és visszakapta a kolostor épületét, amit aztán múzeumi célokra átadott Pásztó városának. Az épület átadásakor feltételül szabta a ciszterci rendet és a magyarországi ciszterci monostorokat bemutató kiállítást, ami természetesen meg is valósult. A rendtörténeti kiállításon kívül várostörténeti és  természettudományi kiállítás is látható a múzeumban, valamint a város két jeles személyiségének – Csohány Kálmán képzőművésznek és Rajeczky Benjámin cisztercita pedagógus és zenetudósnak – is emléket állítanak benne. 
 A kiadvány szerzői nagyon jó ismerői a településnek és szakterületüknek. Dr. Valter Ilona régész hosszú éveken keresztül vezette a pásztói ásatásokat, melyek nyomán számos új adat vált ismertté a település történetét illetően. Dr. Hír János paleontológus a Pásztói Múzeum igazgatója, aki muzeológiai munkája nyomán 2000-ben az Év múzeuma pályázaton kiérdemelte az egyik különdíjat. Pásztó Város Önkormányzata, amely annak ellenére, hogy a Pásztói Múzeum nem az ő fenntartásukban működik, rendkívüli módon segíti és támogatja azt. A most ismertetésre került kiadvány is többek mellett az ő hathatós támogatásuk révén látott napvilágot, s ugyancsak az ő áldozatkészségüknek köszönhető az egészen közeli jövőben (a tervek szerint 2001 decemberében) megnyíló Csohány Kálmán Galéria. Mindezeknek, s az itt fel nem sorolt sok egyébnek köszönhetően vehette át Pásztó Város Önkormányzata 2001. november 29-én a szakminisztérium elismerését, a Múzeumpártoló önkormányzat megtisztelő címet, amihez ezúton a Gömörország szerkesztősége és a lap olvasói nevében is gratulálunk. Az elismerés és a vele járó pénzjutalom bizonyára méginkább elkötelezetté teszi a település vezetőit múzeumpártoló tevékenységükben, példát mutatva ezzel más települések önkormányzatainak is. 

Bodnár Mónika
 
 

      Ha nem is arany, ha nem is ezüst, ha nem is gyémánt én legalább ilyen értékes kincsnek tartom azokat a nyersanyagokat, amelyek szűkebb-tágabb régiónkban őseinknek és jelen iparosainknak és művészeink lehetővé tették a szebbnél szebb üvegtermékek, vázák, korsók, poharak és egyéb csodálatos alkotások elkészítését. Néhány évvel ezelőtt az egyik losonci vásárban kézművesek is bemutatkoztak. Csodálatos élmény volt látni azt, hogy a kisaranyosi (Zlatno) üveggyár egyik fiatal dolgozójának keze alatt hogyan vált egy jellegtelen üvegpohárból szép kristálypohár.  Pár hónappal később egy  losonci családnál jártam,  ahol az apuka üveggyári dolgozó volt. Kis múzeumnak is beillett a lakás, amelynek minden létező polcán egyéni stílusú, nagyobbrészt saját készítésű üvegpoharak, készletek sorakoztak. Ekkor tudatosult bennem úgy igazából az, hogy az üvegkészítés is azon szakma közé tartozik, amelyet ha valaki megízlel, az annak a jó értelemben vett rabjává válik, s hűséges marad hozzá. Ezt bizonyítja az is, hogy a szlovákiai üvegipar sok-sok válságos időszakot túlélve mind a mai napig megvan, működik és az egyik legkeresettebb exportcikkét adja az országnak.
 Nehéz dolga van azonban annak, akik kívülállóként szeretne megismerkedni az üveggyárak történetével, a hozzájuk és dolgozóikhoz, vagy éppen a érintett régióhoz fűződő hagyományokkal. A jobbára szakmai lapokban megjelent tanulmányok egyrészt nehezen hozzáférhetőek, másrészt csak a téma egy-egy szeletét dolgozták fel, s mint azt a közelmúltban megjelent könyv szerzői is leírták, sokszor pontatlanul, hiteles történelmi dokumentumok felhasználása nélkül. Ez vezette PhDr. Ján  Žilákot CSc., Štefan Rapčokot és Doc. Ing. Richard Kafkát arra, hogy egy alaposabb, a Rima folyó völgyében működött és működő üvegkohók történelmét feldolgozó munka megírásába kezdjenek. 
 A majdnem 160 oldalas könyv három önálló részből áll. A kishonti üvegkohók története a 20. század feléig (szerzője: Ján Žilák), A kishonti üvegkészítés technológiája (Richard Kafka) és A kishonti üvegesek élete és kultúrája (Śtefan Repčok). Mint azt a kötet bevezetőjéből megtudjuk, a legtöbb történelmi forrást a történeti részhez találták meg, közöttük néhány a könyvben is közölt eredeti szerződéssel. Nagyobb nehézségeket okozott az üvegkészítés műszaki részleteinek a feltérképezése., s szinte semmilyen forrás nem állt a rendelkezésükre az üvegesek mindennapi életéről és hagyományairól.  A szerzők fájlalva említk fel azt a tényt, hogy a megszólított, szóba jöhető  esetleges támogatók közül csak néhány vállalta a támogatást, meglepően közöttük nem voltak ott a témához szorosan kötődő, ma is működő kishonti üveggyárak. Elgondolkoztató, hogy nem éltek ezzel a kiváló reklámot biztosító lehetőséggel.  Ez is eredményezte azt, hogy a könyv csak kis példányszámban jelent meg, tudomásom szerint könyvesboltba nem is került.
 A történeti részben a kokavai határ felső részében működött „Dolinai“,  a rimalehotai Kocihy völgyi, a rimakokavai  „Vlkovo-i“, az utekáči,  a zlatnoi, rimakokavai  üveggyárakkal ismerkedhetünk meg. Gazdag a történelmi és képanyag is. Ami zavar benne, s nem is kis mértékben, az a  nevek, személynevek köre, melyek jelentős részét a  szerző(k) fonetikusan írnak, olykor-olykor zárójelben megjelölve az eredeti formát –  ha az a fonetikus átírás miatt  a jelentősen  megváltozott (Betzányi - Becányi, Cencko - Czenzko, Kolčiter - Koltsiter, Kriček - Kritšek, stb. ).  Az, hogy a szlovák helyesírási szabályzat mit ír elő, s mit nem, egy kérdés, elődeink tisztelete pedig egy másik. Azt hiszem, én sohasem fogom tudni megérteni, hogy miért  kell  egy egyébként kiváló könyvnek az értékét ilyen hamisításokkal jelentősen csökkenteni. 
 Főleg a műszaki és ipari megoldások iránt érdeklődőknek ajánlom  a második részt, amely a kishonti üvegkészítés technológiai megoldásait mutatja be. Kezdve az üvegkohók szerkezetétől, felépítésétől és berendezésétől az alapanyagokon és azok előkészítésén keresztül egészen a gyártási folyamatok leírásáig. E rész külön (nyelvé-szeti) értéke a szlengszótár, amely a kishontban meghonosodott, az üvegkészítéssel kapcsolatos szavakat és kifejezéseket, valamint azok magyarázatát tartalmazza. 
 A kishonti  üvegesek mindennapjait bemutató néprajzi rész a munkával kapcsolatos szokások leírásával kezdődik, majd fokozatosan mutatja be, a munkafolyamatban részt vevők  beosztását és hierarchiáját, feladatköreiket, szokásaikat.  Külön fejezet tárgyalja az üvegké-szítők szociális és egészségügyi viszonyait, valamint jellembeli vonásaikat.  Hogyan élték otthonaikban, milyen volt a megélhetésüket biztosító anyagi háttér, hogyan gazdálkodtak, sütöttek, főztek,  hogyan taposták be a pl. a káposztát, hogyan zajlott le a disznóölés, hol és mikor készült a zsiványpecsenye, milyen is volt egy “üveges” család. Mit jelentett számukra a gyermek születése, a keresztelő, a házasság, a bánat és temetés, hogyan élték meg ünnepeiket, az újévet, farsangot, húsvétot, karácsonyt. Milyen volt a társadalmi életük. Röviden szólva: milyen hagyományokat és néprajzi értékeket hagytak utódaikra az üvegkészítők ősei. Csakúgy mint az előző fejezetnél, itt is van nyelvi rész, amely az üvegkészítők tájnyelvét, nyelvjárását elemzi, beleértve egy tájnyelvi szótárat is. 
 A kötet utószavát Prof. PhDr. Leon Sokolovský, CSc. írta, aki a szerzők felkérésének eleget téve, örömmel vállalta el a munka tudományos megszerkesztését, beleértve  a kéziratokban talált pontatlanságok kijavítását is. 

Puntigán József
 
 

“Mi atyánk, főszolgabíró, ki néha járásod székhelyén is vagy, féltessék a Te neved. Jöjjön el a Te jóakaratú belátásod. Legyen meg a Te akaratod (ha ugyan végrehajtó), mikép az állami, úgy a megyei és a községi közigazgatásban is. Mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma és bocsásd meg a mi tévedéseinket, miképpen mi is megbocsájtjuk a Tieidet. Ne vígy rendeleteiddel a kísértésben, hanem szabadíts meg gyakran jogtalan bírságodtól. Mert Tied a hatalom és olykor a dicsőség is. Amen.”  Az idézett imát nem a közigazgatási reform, a megyei elosztás juttatta eszembe, hanem a Nógrád Megyei Levéltár által megjelentetett könyv egyik valódi és kissé kesernyés humorral telített fejezetében olvastam.  Nem véletlen, hogy a községi jegyzők életét ilyen szinten is megőrizte az írott és íratlan irodalom, a szájhagyomány. Elődeink a megmondhatói, hogy milyen meghatározó szerepe volt a jegyzőknek, a falusi nótáriusoknak  egy-egy település életében. Az ő feladatuk volt a felsőbb szinteken kiadott rendelkezések végrehajtása, ők voltak a községek adószedői, a hatalom helyi képviselői. Nem véletlen az sem, hogy gyakori szereplői az irodalmi alkotásoknak is. 
Nógrád vármegyében 1872 tavaszán kezdték meg a korábban meghozott községi törvények végrehajtását, amely a jegyzőkre is vonatkozott. “Minden nagy községnek és szövetkezett községekből álló csoportozatnak kell bírnia egy törvényes, legalább 400 forinttal s lakással díjazott jegyzővel, megjegyezve, hogy az soha semminemű közpénz kezelésébe, azonnali elmozdítás terhe alatt nem avatkozhatik ….”. Rendelkeztek a jegyzői szigorlatok-ról is, melyet a vármegye székhelyén három, a községi ügyekben gyakorlattal rendelkező bíró jelenlétében tartották meg. Tárgyai között volt az olvasható helyesírás, a fogalmazás, különös tekintettel a folyamodványok, szerződések, okiratok kiállítására, az adókivetésre vonatkozó előírások, a községi számadatok vezetése, stb. A több nemzetiség által lakott településeken illett, kellett tudni az ott élők nyelvén is. 
A jegyzők társadalma fokozatosan alakult ki az “egyénektől” az országos hatáskörű  jegyzői egyletig, amelynek egyik legfőbb feladata a jegyzői munka megbecsülésének, társadalmi elfogadtatásának elismertetése volt. Földi István könyve ezt a folyamatot mutatja be a 16. századtól egészen  1950-ig. Számunkra az 1919-ig terjedő részek a különösen érdekesek, mert azok a teljes Nógrád megye területére kiterjednek, s belőlük úgy a helytörténet iránt érdeklődő olvasó, mint az igényes helytörténész hiteles, s ami nem mellékes, érdekes adatokra talál. A szerző nagyon ügyesen kezeli az általa jegyzőkönyvekből, rendeletekből, lapokból és egyéb forrásokból összegyűjtött adatokat, s olvasmányosan tárja olvasói elé. 
A könyv második része adattár, a községi és körjegyzők archontológiája, amely települési leosztásban 1873-tól 1950-ig mutatja be a  jegyzőségeket. Megalakulások időpontjait, a hozzájuk tartozó tagközségek jegyzékét, a jegyzők, körjegyzők, főjegyzők név szerinti listáját, amelyek a legfőbb életrajzi adatokat is tartalmazzák.  Csakúgy mint a történeti rész, ez az áttekintés is a teljes Nógrád megyére vonatkozik.
A kötetet irodalomjegyzék, név- és helymutató zárja, amelyben a településekre vonatkozó történelmi (megnevezés, közigazgatási beosztás) változásokat is bejegyezték.
Érdekes a kötet melléklete, amelyben egy kis füzet formájában „Tettes NS Nógrád megye kékkői járásban alapittatott jegyző és tanítói nyugpénz-intézet rendszabályai“-nak eredeti szövegét olvashatjuk 

Puntigán József
 
 

 Kedves, ízléses kis füze- tecskéről van szó, számos, igen jól elrendezett, kifogástalan minőségű színes fényképpel. A kiadvány kétnyelvű, a szlovák és magyar szöveg párhuzamosan fut egymás mellett. Az olvasó 10 oldalon dióhéjban tájékoztatást kap egy határmenti, a szlovákiai oldalon ezidáig kevésbé látogatott kistáj és közvetlen környékének turisztikai lehetőségeiről. Elősegíti ezt a Kalonda és Ipolytarnóc között 1996-ban megnyílt határátkelőhely, valamint a magyarországi Ipolytarnóc határában található Európa-diplomás ősmaradvány lelőhely is. 
 A kiadvány valósággal példaértékű lehetne a többi határmenti kisrégiók számára, ha a szövegre egy kicsit jobban odafigyeltek volna az összeállítók. A hibák akkor csúsztak be, amikor szakmai területre terelték a mondanivalót. Ilyenek például: az őszi kikerics nem tartozik a védett növények közé, a „Romhányi Homokkőleletek“ nem geológiai tanösvény,  hanem természeti emlék, a kőzetek nem „ábrázolják“, hanem „tartalmazzák“ az őstengeri puhatestűek lenyomatait, ezek pedig nem a homokos talajrészben, hanem magában az összletben találhatók. Kár, hogy a magyar fordításban nem szerepelnek a romhányi gömbformájú homokkőkonkréciók, amelyek a legjellemzőbbek erre a helyre. Durva fordítási hiba a „volavká“-t „gócsagok“-nak fordítani (a szövegben már „kócsagként“ szerepel, valójában azonban szürke gémről van szó és nem akácfákon fészkelnek, hanem nyárfákon, mint ahogyan a mellékelt fényképről is észrevehető). 
A szöveggel ellentétben a vilkei halastó környékén még ezidáig nem sikerült védetté nyilvánítani a madarak fészkelőhelyéül szolgáló területet. További hiba, hogy hiába keresi az olvasó az alcímben feltüntetett ősmaradványok feltérképezésének lehetőségeit, a szövegben erre csak Ipolytarnóc vonatkoztatásában talál említést, holott Kalonda határában is megvannak rá a feltételek. 
Ezek a rendellenességek egy kis odafigyeléssel, utánnajárással elkerülhetőek lettek volna. Az ötlet, a koncepció azonban mindenképpen dicséretes, a forma pedig egyenesen kitűnő (talán a kerecsensólymot nem kellett volna betenni, hiszen itt nem igen fordul elő).

Gaál Lajos